A dackorszak
Mondunk valamit gyerekünknek, ő pedig neki áll ellenkezni. Ismerős?
Sokan ilyenkor azt gondolják, hogy ugyan, ez csak hiszti…akaratosság, önérvényesítés, ellenkezés, „csak azért is”… Ugye?
Valójában mi is a dackorszak?
3 éves kora körül (van, hogy hamarabb) azt vesszük észre gyermekünkön, hogy sok mindent megpróbál egyedül, önálló kezd/akar lenni. Újra meg újra frusztrációs helyzetbe kerül. Ez nyilvánul meg dacreakcióban.
A frusztráció: Szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc; olyan érzelem, amit egy cél elérésének lehetetlensége miatt érzünk; zaklatott lelkiállapot. Ugye, amikor szeretnénk valamit nagyon, de önhibánkon kívül nem tudjuk megcsinálni, mi is zaklatottak vagyunk. Kudarcként éljük meg. Rosszul esik. Csak mi már felnőttek vagyunk, sokszor éltünk át ilyet, és tovább lépünk.
Szóval 3 évesen már használja az „én” szót, és el kezdi egyre jobban hangsúlyozni is. Felismeri azt az élményt, hogy „én én vagyok”. Mint már említettük, a gyerekek folyamatosan fejlődnek, tanulnak. Egy-egy új képességüket, mozgásformájukat, hangot, szót a megtanulás, elsajátítás után gyakorolják, és gyakorolják. Ha egyszer felállt, megpróbálja újra és újra. Ha egyszer kiadta a „gggggöööö” hangot, akkor újra fogja. Ha egyszer rájött, hogy ha sír, akkor odamegyünk hozzá, akkor ezt is használni fogja. Ugyanígy van ez az „én”-nel is. Gyakorolni fogja az „én-élményt”. Ahhoz, hogy az „én” működjön, bizony-bizony tapasztalnia kell. Felállás után az esés a tapasztalat és az akadály.
Az „én” gyakorlásban pedig az egész környezet az akadály.
Nem csak a tárgyi akadályokra gondolunk, amik gátolják az akaratát, hanem a szociális akadályokra is.
Amint gyerekünk akar valamit, akaratosnak kiáltjuk ki, pedig ő csak tapasztal, gyakorol. Így bizony egy frusztráció sorozathoz érkezünk el.
Amikor egyszerű dolgokkal manipulált, pl. a valamiért nyúlást gyakorolta, akkor voltak a közelében a játékai, sokszor olyan közel tettük hozzá, hogy azt biztosan elérje. Nem volt frusztráció.
De amikor gyermekünk 3 éves kora után megpróbál önálló lenni, folyamatosan frusztrációs helyzetbe kerül. És ennek a feszültsége nyilvánul meg agresszióban vagy regresszióban (visszaesés, hanyatlás, pl.: újra bepisil, vagy újra el kezdi szopni az ujját…).
Összegzésül: A dacreakció, vagy hétköznapi nyelven a hiszti, az én-élmény gyakorlásával együtt járó frusztrációs feszültségből fakad.
Amit még fontos megértenünk, hogy a látszattal ellentétben a gyerek nem függetlenedni akar, hanem önálló szeretne lenni. A dac nem egyenlő a szembenállással, hanem az „én vagyok, én létezem, tehát én csinálom” viselkedést jelenti.
Ilyenkor nagyon fontos a gyermeknek az érzelmi kötődés. Fél attól, hogy elveszíti szerettei szeretetét, ezért igyekszik betartani szabályokat és megfelelni.
Még egy fontos dolog! A gyerekek utánzással tanulnak. 3 éves kor után már nem mozgásokat, cselekedeteket utánoznak, hanem viselkedést! Igen! Viselkedést! Amit tőlünk látnak, hogy milyen helyzetben hogyan reagálunk, ők is így fognak. Ha beütjük a lábunk, csúnyát mondunk, akkor a gyerek is fog. Ha nem tudunk megcsinálni valamit, és idegesek leszünk, ugyanezt teszi gyermekünk is. Így a dacnak kikiáltott viselkedés sokszor csak a mi tükrünk!
Gondoljuk át, mi hányszor törtünk ki ordításban, hisztiben, mert valami nem sikerült, nem találtunk valamit, valaki felbosszantott. Ha valamit nem tudunk megtenni, mi, felnőttek is frusztrálttá válunk. Kinél így jön ki, kinél úgy. De a gyerek ezt utánozza.
Ez mind olyan, amit még igazából nem tudnak megcsinálni a kicsik, mert sokat kell gyakorolni, nem érik el, nem értik meg, hogyan kell… Ez már eleve frusztrációhoz vezet.
Gondolkodjunk 3 évesként. Már tudjuk, hogy külön lények vagyunk. Tudjuk, hogy a lábunk a mienk, tudjuk, hogy ha pisilni kell, akkor a wc-be tegyük, és könnyebb a pocakunknak. Tudunk egyedül enni, és sok mindent. Még is hatalmas a világ, és szeretnénk egyedül villanyt kapcsolni, hiszen Anyu is egyedül kapcsol villanyt. Szeretnénk segíteni a főzésben, hiszen Anyu is mindig főz. Szeretnénk egyedül cipőt felhúzni, hiszen már tudjuk irányítani a mozgásunkat.
Erre jön rá, hogy amikor játszogatnak elmélyülten, egyszer csak valaki azt mondja: Gyere! Gyere már… Indulás! vagy Csináld már meg, pakold össze…stb. Kinek esik ez jól? Ha épp nyugodtan olvasunk újságot, és a legérdekesebb cikk feléhez sem értünk el, de szól valaki, hogy gyere! Lehet meg sem halljuk… Mindig tisztázzuk előre, hogy mire mennyi idő van, amikor szólunk, indulni kell. Szóljunk 5 perccel hamarabb, hogy mindjárt indulunk…
Sok sikert 🙂